Napjaink egyik legégetőbb problémája a mindent elemésztő (műanyag)hulladék, a naponta keletkező több milliárd tonna plasztikhalom. Érdekes módon a műanyag felfedezésével először az elefántok és a teknősbékák jártak jól: a XIX. század közepén egy amerikai (pontosabban New York-i) cég tízezer dollárt kínált annak, aki kitalálja, hogy mivel lehetne helyettesíteni a biliárdgolyók előállításához szükség teknőspáncélt és elefántcsontot. John Wesley Hyatt 1869-re sikeresen megbirkózott a feladattal, az általa elsőként előállított celluloid révén pedig elindult a műanyagok máig tartó uralma.
Pár évtizeddel később „találták fel” a bakelitet, amikor 1907-ben Leo Baekeland holland vegyész bemutatta a róla elnevezett anyagot, az első valódi szintetikus műanyagot. A múlt század elején egyre-másra kotyvasztották a tudósok az új anyagokat, így egyebek mellett a fehérjealapú műszarut vagy éppen a (harisnyák előállításához szükséges, cellulózból előállított) viszkózt. Aztán tovább bővült a sor: a polietilén (1933-ban hozták létre), a nejlon (1935), a PVC (1940) után hamarosan megjelent (1941-ben) a ma is használt PET-palackok alapanyaga, polietilén-tereftalát. (Magára a PET-palackok megjelenésére 1973-ig kellett várni.)
A második világégést követően még inkább felgyorsult a vegyipari termelés, a hatvanas években gyártottak először akrilfestékeket, és a mellprotézisekbe való szilikongélt is; 1965-ben pedig előálltak a golyóálló mellények fő alapanyagát képező kevlárral is. Az azóta eltelt évtizedekben is számtalan új plasztikot fejlesztettek ki, amelyek egyrészt megkönnyítik mindennapjainkat, másrészt jelentősen hozzájárulnak a globális hulladékválság eszkalálódásához.
Feltalálása óta mintegy 10 milliárd tonna műanyag készült, amelynek csaknem 70 százaléka hulladékként végezte. Környezetvédők számításai szerint évente akár 15 millió tonna műanyag kerül a tengerekbe és óceánokba – csak a part menti hulladéktelepekről, szemétlerakókból.
(Forrás: Greenpeace, Nélkülözhetetlen szörnyeteg [HVG, 2019. április 25.])
